-->
zöld~
Fülsértő csikorgás. Műkörmök karcolták a falat, barázdát szántva a zöld festékbe. Fehér ruhás fazonok rohangáltak a folyósokon. Minden reggel újra és újra fel kellett fognom, hogy nem a saját ágyamban vagyok, és a fazonok orvosok.
Tíz, kilenc, nyolc.
Számoltam a perceket hajnalig. A madarak már vad csicsergéssel ébresztik a természetet. Szép lenne ezt hinni. Az Ördögöt keltik fel. Édes dallamot játszanak, azt súgják, még egy csapást, csak még egyet. Mélyebbre már nem mehet. Még egy lapát homokot a hullára. Ennek már úgyis mindegy.
Az Ördög dalát játsszák.
Egy köpenyes fazon lépett a szobámba, meggyőződött róla, hogy élek és kiment. Ennyire érdeklem az embereket. Felvágta-e az ereit vagy nem. Senkit nem érdekel, hogy miért tettem. Csak bevágtak egy kórterembe.
*A zöld falak és a fehér köpenyek megnyugtatják. Majd rendbe hozza magát. Rendes kislány, nem lesz baja. Ez egy kórház, minden anatómia és biológia. Törött szíveket nem gyógyíthatunk.*
Hat, öt, négy.
Nem akartam kimenni a kórház kapuin. Tudom, hogy ha nem teszek kárt magamban, kiengednek. A kinti világ gondolata hátborzongató volt. Az emberek kegyetlenek, nem félnek sárba tiporni valakit. Darabokra tört a kegyetlenség.
Három, kettő, egy.
Újabb csikorgás. A körmök már egész mélyen szántják a festéket. Pár perccel később ugyan ezek a körmök a testem különböző pontjaiba fúródtak bele. Újra és újra végigkarmolták a karomat, hasamat, lábamat vérző csíkokat hagyva, csak úgy játékból.
Ügyesen játszott. Újabb csapás, még egy lapát homok. Még többet. Vessetek véget neki.
A nyakamra szorítottam az ujjamat. Olyan erősen nyomtam az ütőeremre, amennyire csak tudtam. Szédülni kezdtem, utána csak feketeség.
Nulla.
Meghaltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése