rainbow stories*

kék~

Nem tudtam. Őszintén szólva semmit. Hogy merre van a föl és a le. Pedig küzdeni akartam. Annyira akartam. Annyira, hogy fel kellett adnom. És hogyan tovább, ha nincs tovább? Levegőt akartam venni. De rájöttem, hogy ha megpróbálom esélyem sem lesz túlélni. Minimum kopoltyút kellett volna növesztenem. A víz ellepett. Undorodni kezdtem magamtól. Mint Bella az Újholdban. Csak szenvedek és meg sem próbálom. Elkezdtem úszni. Arra amerre a felfelét sejtettem. Valaki megragadta a lábam és az ellenkező irányba húzott. Láttam a felszínt. Az a valaki elengedte a lábam én pedig gyors mozdulatokkal a víz fölé löktem magam. Nem tudom ki mentett meg. Halottak úsztak a víz felszínén, a kétségbeesés szinte hullámokat vert. Újra és újra átcsapott a fejem felett a víz. Lemerültem. Többé nem voltam Annie, sem Bella. Már csak egy egyszerű áldozat voltam, aki tömegsírban végzi a többi pancserrel.

Fájt. De csak egy rövid ideig. Aztán vége, csak a sötétség…

Jóéjt kicsi Annie.

Francesca.

Berohant a nappaliba. Levetette magát az italok elé. Hosszan szemezett a legerősebbel, majd a kezébe vette az üveget. A szájához emelte és hagyta, hogy folyjon le a maró folyadék a torkán. Minden cseppje égette a nyelőcsövét. Újabb és újabb korty. Egészen addig míg már nem érezte szilárdnak a talajt a lába alatt. Pörgött. A karjait a levegőbe lendítette és addig nem állt meg míg el nem esett. Berohant a konyhába és a legnagyobb kést húzta elő. Szeme megcsillant, óvatosan végighúzta ujját az élén. Szája széles vigyorra húzódott. Újra és újra végighúzta a karján a kést, mély sebeket szántva. A csuklóját kivéve. Nem, azt nem merte. Eldobta a kést. Vér csillogott rajta. Tekintete riadt volt, mint a meglőtt vadé. Több sebből vérzett. Fogta a kabátját és kirohant az ajtón, le a lépcsőkön, végig a sötét utcákon. Egy ház kapujában ült le. Arcán fekete csíkot húztak a könnyek szemfestékkel vegyítve. A kezén lassan folyt le a forró vér. Égette a bőrét.

Elterült a földön. Az ég dörgött, villámlani kezdett. Zuhogott az eső.

A remény? Meghalt.

hallutinations.

Prison.

Minden nap távozott valaki – hullazsákban. Ebben a börtönben nem létezett a szabad lábra helyezés, de igazán a túlélés sem. A rendőrök nem mertek a cellák közt járkálni, nagy eséllyel az életükbe kerül egy ilyen merész húzás. Pár naponta egy bátor fiatal rendőr erre jön. De korát tekintve többnyire oda sem figyelünk rá. Az ilyen tapasztalatlan amatőrökkel még játszani sem jó. A halált sem érdemlik meg. Egy halottnak dicsőséget kell jelentenie, akit nem szégyellsz, hanem büszke vagy.

Az oroszlán is a gazellára vagy a zsiráfra veti rá magát, mintsem egy egyszerű nyúlra. A börtönben olyan törvények uralkodtak, mint a vadonban. És itt is küzdeni kell a túlélésért.

Nem lehet megszokni az embereket, sem a rendőröket. Minden cserélődik, mindenki eltűnik.

Én vagyok itt talán a leghosszabb ideje. A börtönben eltöltött évek némi tekintélyt nyújtanak. A fiatalabbak nem mernek beléd kötni. Ha valaki 12 évet lehúzott ebben a börtönben, ahol átlag 3 hónap alatt 10 embert ölnek meg, az már-már csodával határos. Néha a Szerencse Fiának hívnak. Az is vagyok. 8 év múlva kijutok erről a pokoli helyről.

A kaja rémes, és akkora adagot kapunk ami egy kislánynak is kevés lenne. A ruha visszataszító. A félelem szaga mámorítóan suhan a levegőben. Diadalittasan szippantottam be, miközben a késemet éleztem. Biztos ami biztos. Legjobb védekezés a támadás.

Igazából, sosem hittem, hogy kijutok innen. Annyi botrányt kevertem már itt, ha kiengednek végzetes lenne a börtönre nézve. A világra is.

A cellatársam folyton aggodalmaskodik, hogy bezárják a börtönt és valami zsarnoki helyre kerülünk. Számunkra a zsarnoki nem létezik. A börtönöket a rabok formálják, kényük-kedvük szerint. A rendőrök sosem ismernék be, de tudják, hogy így van. Ránk akarnak ijeszteni miközben remeg a hangjuk.

*

Szürcsöltem a levest. Aggódtam. A tömeg csendben volt, egy szó nélkül ették az ebédet. A csend szinte már fájdalmasan csengett a fülemben.

- Mi van?! – üvöltöttem.

A foglyok felmorajlottak. Egy idősödő férfi lépett oda hozzám és megölelt. Keze barátságosan paskolta a hátamat, ilyen közeledést senkitől nem tapasztaltam a börtönben. Egészen megenyhültem. A keménység álarca amit nap mint nap magamra öltök egy idős férfi ölelésében olvadt le.

Égető szúrást éreztem a hátamban, majd még egyet és még egyet.

Hatan szúrták bele a tőrüket a hátamba. Nem számított. A vérem feketére áztatta a ruhámat, belül ordítottam a fájdalomtól, de hűvös nyugalmat erőltettem az arcomra.

Azt akarták látni, hogy összeomlok? Nem kapják meg.

Csendes, büszke halált fognak látni, olyat, amilyenre ők sosem lennének képesek.

Lehunytam a szemem és elterültem a földön.

rainbow stories*

zöld~

Fülsértő csikorgás. Műkörmök karcolták a falat, barázdát szántva a zöld festékbe. Fehér ruhás fazonok rohangáltak a folyósokon. Minden reggel újra és újra fel kellett fognom, hogy nem a saját ágyamban vagyok, és a fazonok orvosok.

Tíz, kilenc, nyolc.

Számoltam a perceket hajnalig. A madarak már vad csicsergéssel ébresztik a természetet. Szép lenne ezt hinni. Az Ördögöt keltik fel. Édes dallamot játszanak, azt súgják, még egy csapást, csak még egyet. Mélyebbre már nem mehet. Még egy lapát homokot a hullára. Ennek már úgyis mindegy.

Az Ördög dalát játsszák.

Egy köpenyes fazon lépett a szobámba, meggyőződött róla, hogy élek és kiment. Ennyire érdeklem az embereket. Felvágta-e az ereit vagy nem. Senkit nem érdekel, hogy miért tettem. Csak bevágtak egy kórterembe.

*A zöld falak és a fehér köpenyek megnyugtatják. Majd rendbe hozza magát. Rendes kislány, nem lesz baja. Ez egy kórház, minden anatómia és biológia. Törött szíveket nem gyógyíthatunk.*

Hat, öt, négy.

Nem akartam kimenni a kórház kapuin. Tudom, hogy ha nem teszek kárt magamban, kiengednek. A kinti világ gondolata hátborzongató volt. Az emberek kegyetlenek, nem félnek sárba tiporni valakit. Darabokra tört a kegyetlenség. 

Három, kettő, egy.

Újabb csikorgás. A körmök már egész mélyen szántják a festéket. Pár perccel később ugyan ezek a körmök a testem különböző pontjaiba fúródtak bele. Újra és újra végigkarmolták a karomat, hasamat, lábamat vérző csíkokat hagyva, csak úgy játékból.

Ügyesen játszott. Újabb csapás, még egy lapát homok. Még többet. Vessetek véget neki. 

A nyakamra szorítottam az ujjamat. Olyan erősen nyomtam az ütőeremre, amennyire csak tudtam. Szédülni kezdtem, utána csak feketeség.

Nulla. 

Meghaltam.

rainbow stories*

sárga~

Hangos kacajok, örökké tartó fogócska. Két gyerek kézen fogva rohant a végeláthatatlan búzatáblák közt. Alig lehettek öt évesek. Boldogság sugárzott arcukról, a szemükben vad kalandvágy csillogott. Szájuk egyre szélesebb mosolyra húzódott, minden egyes megtett lépés után. Végül fáradtan dőltek be a búzába. A napsugarak aranysárga utakként ragyogtak az égbolton, tündérek álomból szőtt ruhákból táncoltak rajtuk. A felhők különös, vicces képeket mutattak a gyerekek, nevetve próbáltak rájönni, melyik mit ábrázol.

A kép lassan elmosódott, majd mikor kitisztult, egy konyhát láttam.

Egy szőke lány állt a sütő mögött, egy csillogó szemű fiú pedig a derekát ölelte. 15-16 évesek lehettek. A lány nevetett, a kezéből kirepült a fakanál ahogy fiú felemelte és megpörgette. A lány sikított meglepetésében hosszú haja suhant utána a levegőben. A fiú letetette és maga felé fordította. Boldogan egymásra nevettek, majd egy apró csókot leheltek egymás ajkára. A fiú megfogta a lány kezét és kiperdítette. Nevetve táncoltak a konyha közepén, zene nélkül.

Becsuktam a szemem. A következő percben egy tóparti jelenet pergett a szemeim előtt.

A lány körülbelül 20 éves lehetett. Fürdőruhában ácsorgott és tétován nézte a falu felé vezető utat. Bizonytalanul nézett a víztükörre. Felmászott egy kőre és fejest ugrott a hűs vizű tóba. Lemerült a tó legaljáig és a homokba mélyesztette az ujját. Beleírt egy nevet, majd felbukkant a felszínen. A fiú ott ült a sziklán ahonnan a lány ugrott. Szaltóval érkezett a vízbe és átölelte a lányt. A lány arcán megkönnyebbülés látszott.

A víztükör kisimult és egy esőcsepp fodrozta a vizet, aztán ezer.

A lány és a fiú kézen fogva rohantak a vonat felé bőrönddel a kezükben. Az utolsó percben értek oda és sietve lehuppantak egy üres helyre. Szemükben elszántság és ijedtség tükröződött. Megszöktek otthonról. Ketten a világ ellen.

A vonat egy alagút sötétségében tűnt el, mikor megint láttam, egy börtönben álltam.

A fiú és a lány kézen fogva ültek a cellában. Bajba keveredtek. Drogot árultak, hiszen nem tudtak másból élni. A lányért jöttek a szülei, a fiút viszont senki nem vitte ki. Két hét múlva került elő, mikor úgy érezték elég büntetés volt neki a börtön.Egy pofon csattant, egy ököl lendült. Újra és újra lesújtott.
A lány elköltözött, a fiú nélkül ment. Tudta, hogy még találkoznak az útjaik, hisz nekik együtt kell megöregedniük.

A következő kép egy templomban következett.

A fiú 26 éves lehetett, a lány 24. A fiú boldogan, mosolyogva vonult végig a sorok közt. Egy gyönyörű fehér ruhás lány állt az oltárnál. Hosszú fekete haja a derekát verdeste. A lány a leghátsó sorban ült. Eljött, hisz a fiú hívta. Mikor elment, még minden rendben volt. Hol rontotta el?
Két igen hallatszott és egy csók csattant. A lány csak ült tovább, esze ágában sem volt megmozdulni. Szép lassan mindenki elment, ünnepeltek vagy hazamentek.
A lány elmorzsolt egy könnycseppet és kisétált a templom kapuján.

Két év múlva, a napilapot olvasva zajra lett figyelmes. Száz vagy ezer autó dudája szólalt meg, fékcsikorgás és ijedt sikolyok hallatszottak.
A lány kinézett az ablakon, egy holttest feküdt az úttesten. A fiú teste volt az.

A lány nem rohant le és borult a testére zokogva. Arra ott van a felesége. Megrántotta a vállát és itta tovább a kávéját. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, halk kuncogásba váltott majd vad kacajba csapott át.

- Megérdemelted. - súgta halkan.