hallutinations.

apámnak.

Csak ültem az ágyon. Két kézzel szorítottam a telefont és vártam hogy megcsörrenjen. De az természetesen csendben maradt. Meg se szólalt.
Egy párnát kaptam az arcom elé, és sikítottam. Teli torokból.

*-Telefonált? Ugye felhívott?

- Sajnálom, nem keresett.

- Mikor hívott utoljára?

- 3 hete.*

A sírás szinte kirobbant belőlem. A könnyeim végigszántották az arcomat, és a mellkasomra folytak. Utáltam magam.

*-Hányban is születtél? 94? Vagy 98?

- 97.

- Ó, igazad van.*

Biztosan én vagyok az oka. Én tehetek róla, hogy sosem szeretett. Az én hibám, hogy elment. Én tettem valamit, ami miatt nem kellek neki.

*- Miért zavarsz? Megmondtam, hogy hagyj békén! 

- De..csak azt akartam, hogy jobb kedved legyen.

- Mondtam, hogy menj innen. 

- Beteg vagy? Szeretném ha jobban lennél.

- Hagyj.

- Szeretlek.

- Menj el.*

Ökölbe szorítottam a kezem, olyan erővel, hogy a körmöm sebet ejtett. Folyt a kezemből a vér, a szememet elhomályosították a könnyek és imádkoztam. Imádkoztam, hogy haljak meg. Azonnal.

*-Már megint mit csináltál? Hihetetlen, hogy képtelen vagy összeszedni magad.

- Bocsánat.

- Nem számít. Ezt vártam.*


Felálltam. Felkeltem a földről, letöröltem a vért a kezemről és kihúztam magam.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy miatta sírtam.

hallutinations.

Sötét, néma hideg.
Egy átok.

Egy átok, ami örökre rabul ejt, ami nem hagy szabadulni.
Láncként fonódik a kezedre, és tüskéket váj a szivedbe.
Gyilkos átok.
Égető fájdalom, mintha a tested a mennyben lenne, de a lelkedben pokol égne.
Maró fájdalom, ahogy könnyek csorognak az arcon.

Felszabadító érzés. Egy vágás.
Mintha a belső pokol, a fájdalom, a kín...kicsorogna a testből.
Minden vágás újabb feloldozást ad.
Minden amit éreztél, eltünik és csak a sivárság marad.
A puszta, az üres sivárság.
Kihal minden.

Aztán újrakezdődik.
Minden elölről.

Egy átok, egy igazi, egy valós átok.
Nincsen ellene más bűbáj, nincsen ami feloldja.
Csak a halál vált meg. A pokol minden érzést eléget.
A legszörnyűbb átoknak is véget vet.

Az én átkom...
szeretni téged.

Fuszkó Bence

hallutinations.

Csend, napsütés, méhecskék zümmögése. Siettek virágról virágra, minél több port akartak összegyűjteni. Versenyeztek egymással, miközben bohókásan meg-meg billentette őket a lágy szellő. Halk zene búgott a háttérben, kockák koppantak az asztalon. Emberek nevettek, de olyan távoli és idegen volt a kép, ahogy ültem a fűben, mintha egy másik világ lenne.

Aztán minden megszűnt a zöld, megszűntek a méhek, megszűnt a zene és minden más. Csak a kékség volt. Talán az ég. Az is pont ilyen gyönyörű kék. De ez valahogy sokkal másabb volt. Sokkal különlegesebb. Minden porcikám remegett ahogy belevesztem a fényébe. Ez nem az ég volt, hanem egy szem.

A következő ami elöntött mindent, a fehérség volt. A legtökéletesebb fehérség a világon. Betöltötte a világot, utánozhatatlan varázst vont magával. A méhek visszatértek, de a gyomromba. Fájdalmas volt ahogy belülről mardostak, de meg sem éreztem. Csak annyit tudtam, hogy így jó, akár az örökkévalóságig is.

Megszűnt a fehérség. Újra a selymes fűben ültem, és bár homályosan, de láttam. Láttam a legtökéletesebb tökéletlenséget magam előtt. Barna haja körülölelte sápadt arcát, amiből kirikított a legszebb kék szempár. Szája mosolyra húzódott, és a fehérség újra megnyílt előttem.

Az arcomat elöntötte a pír, mikor rájöttem, hogy bámulom. Elkaptam a tekintetem.

De attól kezdve sohasem szabadultam. 

Fuzskó Bence. Örökké.

hallutinations.

A fájdalom újra és újra végigsöpört a testen.
Egy szív újra és újra darabokra tört.
Egy száj újra és újra egy másikra tapadt.

De nem érdekelt.


Az ő szíve, fájdalma, létezése hidegen hagy. Nekem ő nem kellett. Senkinek sem.
Kinek kellett volna? Csak egy egyszerű kis ribanc volt, selejtes gondolatokkal, értelmetlen vágyakkal. Minden buliban valaki mással állt össze, kihasználta az embereket.

Vagy az emberek használták ki őt?


Nem. Ő egy álnok kis kurva. Nem lehetnek érzései. Nem lehet, hogy valaha ő is normális lány volt, csak  valaki...

...ÉN...

...tönkretette.

Valaki szétszedte a lelkét, darabokra cibálta. Mint egy kiéhezett kutya, a fogait a húsába vájta és kimarta a szívét. 

Tátongó üresség.

A szív helyén egy fekete lyuk. Elnyel minden bánatot és boldogságot, és egy rideg, érzelemmentes embert alkot. Valaki...

...ÉN...

...megölte a lányt. Élő halottá tette...egy szóval, egy csókkal, egy tettel.

Temetés.
Temessük el a lányt...

hallutinations.

Egyszer.

Egyszer réges régen,mikor több Isten uralkodott, akiket később a földre, vagy a pokolba zárt a Főisten, az angyalok pedig lázadtak és a menny kapuit lángok döngették, egy angyal akaratán kívül a lázadók közé került, akiket később ördögöknek neveztek. Mikor a Főisten száműzetésbe küldte őket, a föld alá a tüzükkel együtt, hogy az örök forróságban égjen el a lelkük, az angyal megpróbált elmenekülni, ám sikertelenül. Az egyik Isten észrevette, hogy megpróbál elbújni. Ő tudta, hogy az az angyal ártatlan, és meg próbálta menteni. Ám a lány megijedt amint meglátta a felé közeledő hatalmas alakot és megbotlott. Az Isten pedig megpróbálta elkapni.

Akkor egy angyal lezuhant az égből. És egy Isten is. Alig 30 kilométerre egymástól csapódtak a földbe. A Főisten tudta, hogy valahogy össze kell őket tartania ezért közös sorsot kovácsolt nekik, viszont az emlékeiket el kellett vennie, hogy csecsemőket kezdhessék újra.

Az angyal arra kárhozott, hogy azt az Istent szeresse egy életen át. Ha a sorsaik egybefutnak, visszajuthatnak az égbe. Mint egy szerződés, amit mindkettejüknek alá kell írnia, és megpecsételni. Az aláírás egy-egy szó a pecsét pedig a csókjuk.

A Főisten viszont nem könnyítette meg az angyal dolgát. Küzdenie és szenvednie kell, hogy újra átléphessék a menny kapuját. Együtt.

hallutinations.

Prison.

Minden nap távozott valaki – hullazsákban. Ebben a börtönben nem létezett a szabad lábra helyezés, de igazán a túlélés sem. A rendőrök nem mertek a cellák közt járkálni, nagy eséllyel az életükbe kerül egy ilyen merész húzás. Pár naponta egy bátor fiatal rendőr erre jön. De korát tekintve többnyire oda sem figyelünk rá. Az ilyen tapasztalatlan amatőrökkel még játszani sem jó. A halált sem érdemlik meg. Egy halottnak dicsőséget kell jelentenie, akit nem szégyellsz, hanem büszke vagy.

Az oroszlán is a gazellára vagy a zsiráfra veti rá magát, mintsem egy egyszerű nyúlra. A börtönben olyan törvények uralkodtak, mint a vadonban. És itt is küzdeni kell a túlélésért.

Nem lehet megszokni az embereket, sem a rendőröket. Minden cserélődik, mindenki eltűnik.

Én vagyok itt talán a leghosszabb ideje. A börtönben eltöltött évek némi tekintélyt nyújtanak. A fiatalabbak nem mernek beléd kötni. Ha valaki 12 évet lehúzott ebben a börtönben, ahol átlag 3 hónap alatt 10 embert ölnek meg, az már-már csodával határos. Néha a Szerencse Fiának hívnak. Az is vagyok. 8 év múlva kijutok erről a pokoli helyről.

A kaja rémes, és akkora adagot kapunk ami egy kislánynak is kevés lenne. A ruha visszataszító. A félelem szaga mámorítóan suhan a levegőben. Diadalittasan szippantottam be, miközben a késemet éleztem. Biztos ami biztos. Legjobb védekezés a támadás.

Igazából, sosem hittem, hogy kijutok innen. Annyi botrányt kevertem már itt, ha kiengednek végzetes lenne a börtönre nézve. A világra is.

A cellatársam folyton aggodalmaskodik, hogy bezárják a börtönt és valami zsarnoki helyre kerülünk. Számunkra a zsarnoki nem létezik. A börtönöket a rabok formálják, kényük-kedvük szerint. A rendőrök sosem ismernék be, de tudják, hogy így van. Ránk akarnak ijeszteni miközben remeg a hangjuk.

*

Szürcsöltem a levest. Aggódtam. A tömeg csendben volt, egy szó nélkül ették az ebédet. A csend szinte már fájdalmasan csengett a fülemben.

- Mi van?! – üvöltöttem.

A foglyok felmorajlottak. Egy idősödő férfi lépett oda hozzám és megölelt. Keze barátságosan paskolta a hátamat, ilyen közeledést senkitől nem tapasztaltam a börtönben. Egészen megenyhültem. A keménység álarca amit nap mint nap magamra öltök egy idős férfi ölelésében olvadt le.

Égető szúrást éreztem a hátamban, majd még egyet és még egyet.

Hatan szúrták bele a tőrüket a hátamba. Nem számított. A vérem feketére áztatta a ruhámat, belül ordítottam a fájdalomtól, de hűvös nyugalmat erőltettem az arcomra.

Azt akarták látni, hogy összeomlok? Nem kapják meg.

Csendes, büszke halált fognak látni, olyat, amilyenre ők sosem lennének képesek.

Lehunytam a szemem és elterültem a földön.

hallutinations.

Álmodtam.

Álmodtam. Egy jobb világot, egy virágos mezőt, pillangókat és őzeket. Álmodtam, hogy ott fekszek a te karjaidban. Álmodtam, hogy madarak csicseregnek és daluktól hangos az erdő. Álmodtam, hogy méhek repkednek, virágról virágra. Álmodtam, hogy összekulcsolt kézzel, összeforrt ajkakkal hevertünk a virágtengerben. Álmodtam, hogy semmi nem számított. Álmodtam, hogy a nap sosem felejtett el szikrázóan ragyogni és álmodtam, hogy a lágy szellő cirógatja az arcom. Álmodtam rövid záport és hűvös éjeket. Álmodtam reggeleket, mikor szelíden tejet szürcsölünk a bögréből. Álmodtam áttáncolt éjszakákat a holdfényben. Álmodtam perceket, mikor fájt az oldalunk a nevetéstől. Álmodtam hosszú sétákat a naplementében. Álmodtam, hogy esténkét egy sziklán ülve néztük a csillagokat. Álmodtam pirkadatig tartó fogócskát az erdőben.

Álmodtam álmokat.

De fel kellett kelnem.