rainbow stories*

indigó~

Bizonytalan ideig nem teszem közzé, mivel az ember akinek írtam már nincs mellettem. Amint összeszedem magam indigó is lesz.

Francesca.

Kiss Krisztián Máténak.

Ott álltam megszégyenítve, porig alázva. Nélküle. Ő hagyott el engem, pedig tudta mennyire fontos nekem. Tudta, hogy szeretem, és tudom, hogy Ő is szeret. Csak álltam egy helyben, a csengő türelmetlenül rikoltozott, űzött vad hangjával az órára. De rám nem volt hatással. Szinte már túl hosszú volt a csengetés, már csak azt nem mondták be, hogy Francesca kedves fáradjon be órára. Nem mondta ki, de hallottam, hogy halkan ezt búgja a kellemetlen dallam. 
A szemei, az orra, az ajka. A hangja selyme, a mosolya lágy vonala. A karjai ahogy közel húznak magához. Követelve, mintha sosem engedne el. Kiűztem a fejemből a képeket. Egy könnycsepp súrolta az arcom, és mielőtt elindult volna a folyó, berohantam a mosdóba. Az óra körülbelül 10 perce tartott, de nem tudott érdekelni. Rendbe kellett szednem magam.

A mosdó mocskos tükre visszataszító képet mutatott. Egy lány összetört szívvel. Már csak az a vicces, hogy a pólómat nem áztatta át a vér.

Elvérzek. Nem látja senki. Nem olyan igazi elvérzés ez. Csak belülről halok meg. Kit érdekel. Majd valaki újjáéleszt. Vagy nem. Mit számít egy lelkecske. Vagy egy szív. Nem nagy áldozat, megleszek nélküle. 
Ökölbe szorítottam a kezem, betörtem a tükröt. Nem akartam látni magam. Forró trutyi folyt le a kezemen. Vörös volt és gyönyörű. A fenébe. A vérem. Ezernyi tükörszilánk hevert a mosdó padlóján. Ott álltam véres kézzel, kócos hajjal, szétfolyt sminkkel. És undorodtam magamtól. Megint hagytam, hogy tönkretegyenek.

Fogtam egy élesebb tükörszilánkot. Óvatosan a bőrömre nyomtam, a vér egyből kiserkent. Tökéletes.

Nem akartam vacakolni. Függőlegesen húztam végig a szilánkot az eremen. Nem sokat értem vele. De nem adtam fel. Teljesen szétvágtam a karom. Szédültem, vértócsa nőtt a padlón.

Aztán alig 2 másodperc múlva teljes sötétség.

- SZERETLEK!