hallutinations.

apámnak.

Csak ültem az ágyon. Két kézzel szorítottam a telefont és vártam hogy megcsörrenjen. De az természetesen csendben maradt. Meg se szólalt.
Egy párnát kaptam az arcom elé, és sikítottam. Teli torokból.

*-Telefonált? Ugye felhívott?

- Sajnálom, nem keresett.

- Mikor hívott utoljára?

- 3 hete.*

A sírás szinte kirobbant belőlem. A könnyeim végigszántották az arcomat, és a mellkasomra folytak. Utáltam magam.

*-Hányban is születtél? 94? Vagy 98?

- 97.

- Ó, igazad van.*

Biztosan én vagyok az oka. Én tehetek róla, hogy sosem szeretett. Az én hibám, hogy elment. Én tettem valamit, ami miatt nem kellek neki.

*- Miért zavarsz? Megmondtam, hogy hagyj békén! 

- De..csak azt akartam, hogy jobb kedved legyen.

- Mondtam, hogy menj innen. 

- Beteg vagy? Szeretném ha jobban lennél.

- Hagyj.

- Szeretlek.

- Menj el.*

Ökölbe szorítottam a kezem, olyan erővel, hogy a körmöm sebet ejtett. Folyt a kezemből a vér, a szememet elhomályosították a könnyek és imádkoztam. Imádkoztam, hogy haljak meg. Azonnal.

*-Már megint mit csináltál? Hihetetlen, hogy képtelen vagy összeszedni magad.

- Bocsánat.

- Nem számít. Ezt vártam.*


Felálltam. Felkeltem a földről, letöröltem a vért a kezemről és kihúztam magam.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy miatta sírtam.

hallutinations.

Sötét, néma hideg.
Egy átok.

Egy átok, ami örökre rabul ejt, ami nem hagy szabadulni.
Láncként fonódik a kezedre, és tüskéket váj a szivedbe.
Gyilkos átok.
Égető fájdalom, mintha a tested a mennyben lenne, de a lelkedben pokol égne.
Maró fájdalom, ahogy könnyek csorognak az arcon.

Felszabadító érzés. Egy vágás.
Mintha a belső pokol, a fájdalom, a kín...kicsorogna a testből.
Minden vágás újabb feloldozást ad.
Minden amit éreztél, eltünik és csak a sivárság marad.
A puszta, az üres sivárság.
Kihal minden.

Aztán újrakezdődik.
Minden elölről.

Egy átok, egy igazi, egy valós átok.
Nincsen ellene más bűbáj, nincsen ami feloldja.
Csak a halál vált meg. A pokol minden érzést eléget.
A legszörnyűbb átoknak is véget vet.

Az én átkom...
szeretni téged.

Fuszkó Bence

Francesca.

Remegés futott át a lány testén.
A tudat, hogy elveszítheti

nem, nem történhet meg...

letaglózta. Mintha földbe gyökerezett volna a lába. Nem tudott mozdulni akárhogy próbálta.

nem, még ne, még egy kicsit...

A telefon kicsúszott a kezéből

nincs erőm...elfogyott

és a földön hangos koppanással darabokra esett. A lány szaggatott mozdulatokkal az arcához emelte a kezét

sötétség. csend. 

és térdre rogyott. A lábából azonnal kiserkent a vér

nincs erőm. nem látok. nem hallok.

a szeméből könnyek záporoztak. Csak ült és

meghaltam? ilyen lenne tehát. 

zokogott. A keserű-sós folyadék tengert szántott az arcán. Csak egyvalami járt a fejében,

de miért nincs meg?  nem ezt ígérték.

egyedül az foglalkoztatta, hogy

hol az érzéketlenség? miért fáj még mindig?

minden elmúljon. Olyan nyomot akart hagyni

nem lehet. még élek.

amilyen az ő egész élete volt.

KESERŰ ÉS FÁJDALOMMAL TELI.

hallutinations.

Csend, napsütés, méhecskék zümmögése. Siettek virágról virágra, minél több port akartak összegyűjteni. Versenyeztek egymással, miközben bohókásan meg-meg billentette őket a lágy szellő. Halk zene búgott a háttérben, kockák koppantak az asztalon. Emberek nevettek, de olyan távoli és idegen volt a kép, ahogy ültem a fűben, mintha egy másik világ lenne.

Aztán minden megszűnt a zöld, megszűntek a méhek, megszűnt a zene és minden más. Csak a kékség volt. Talán az ég. Az is pont ilyen gyönyörű kék. De ez valahogy sokkal másabb volt. Sokkal különlegesebb. Minden porcikám remegett ahogy belevesztem a fényébe. Ez nem az ég volt, hanem egy szem.

A következő ami elöntött mindent, a fehérség volt. A legtökéletesebb fehérség a világon. Betöltötte a világot, utánozhatatlan varázst vont magával. A méhek visszatértek, de a gyomromba. Fájdalmas volt ahogy belülről mardostak, de meg sem éreztem. Csak annyit tudtam, hogy így jó, akár az örökkévalóságig is.

Megszűnt a fehérség. Újra a selymes fűben ültem, és bár homályosan, de láttam. Láttam a legtökéletesebb tökéletlenséget magam előtt. Barna haja körülölelte sápadt arcát, amiből kirikított a legszebb kék szempár. Szája mosolyra húzódott, és a fehérség újra megnyílt előttem.

Az arcomat elöntötte a pír, mikor rájöttem, hogy bámulom. Elkaptam a tekintetem.

De attól kezdve sohasem szabadultam. 

Fuzskó Bence. Örökké.