-->
Csend, napsütés, méhecskék zümmögése. Siettek virágról
virágra, minél több port akartak összegyűjteni. Versenyeztek egymással,
miközben bohókásan meg-meg billentette őket a lágy szellő. Halk zene búgott a
háttérben, kockák koppantak az asztalon. Emberek nevettek, de olyan távoli és
idegen volt a kép, ahogy ültem a fűben, mintha egy másik világ lenne.
Aztán minden megszűnt a zöld, megszűntek a méhek, megszűnt a
zene és minden más. Csak a kékség volt. Talán az ég. Az is pont ilyen gyönyörű
kék. De ez valahogy sokkal másabb volt. Sokkal különlegesebb. Minden porcikám
remegett ahogy belevesztem a fényébe. Ez nem az ég volt, hanem egy szem.
A következő ami elöntött mindent, a fehérség volt. A legtökéletesebb
fehérség a világon. Betöltötte a világot, utánozhatatlan varázst vont magával.
A méhek visszatértek, de a gyomromba. Fájdalmas volt ahogy belülről mardostak,
de meg sem éreztem. Csak annyit tudtam, hogy így jó, akár az örökkévalóságig
is.
Megszűnt a fehérség. Újra a selymes fűben ültem, és bár
homályosan, de láttam. Láttam a legtökéletesebb tökéletlenséget magam előtt.
Barna haja körülölelte sápadt arcát, amiből kirikított a legszebb kék szempár.
Szája mosolyra húzódott, és a fehérség újra megnyílt előttem.
Az arcomat elöntötte a pír, mikor rájöttem, hogy bámulom.
Elkaptam a tekintetem.
De attól kezdve sohasem szabadultam.
Fuzskó Bence. Örökké.
