hallutinations.

Prison.

Minden nap távozott valaki – hullazsákban. Ebben a börtönben nem létezett a szabad lábra helyezés, de igazán a túlélés sem. A rendőrök nem mertek a cellák közt járkálni, nagy eséllyel az életükbe kerül egy ilyen merész húzás. Pár naponta egy bátor fiatal rendőr erre jön. De korát tekintve többnyire oda sem figyelünk rá. Az ilyen tapasztalatlan amatőrökkel még játszani sem jó. A halált sem érdemlik meg. Egy halottnak dicsőséget kell jelentenie, akit nem szégyellsz, hanem büszke vagy.

Az oroszlán is a gazellára vagy a zsiráfra veti rá magát, mintsem egy egyszerű nyúlra. A börtönben olyan törvények uralkodtak, mint a vadonban. És itt is küzdeni kell a túlélésért.

Nem lehet megszokni az embereket, sem a rendőröket. Minden cserélődik, mindenki eltűnik.

Én vagyok itt talán a leghosszabb ideje. A börtönben eltöltött évek némi tekintélyt nyújtanak. A fiatalabbak nem mernek beléd kötni. Ha valaki 12 évet lehúzott ebben a börtönben, ahol átlag 3 hónap alatt 10 embert ölnek meg, az már-már csodával határos. Néha a Szerencse Fiának hívnak. Az is vagyok. 8 év múlva kijutok erről a pokoli helyről.

A kaja rémes, és akkora adagot kapunk ami egy kislánynak is kevés lenne. A ruha visszataszító. A félelem szaga mámorítóan suhan a levegőben. Diadalittasan szippantottam be, miközben a késemet éleztem. Biztos ami biztos. Legjobb védekezés a támadás.

Igazából, sosem hittem, hogy kijutok innen. Annyi botrányt kevertem már itt, ha kiengednek végzetes lenne a börtönre nézve. A világra is.

A cellatársam folyton aggodalmaskodik, hogy bezárják a börtönt és valami zsarnoki helyre kerülünk. Számunkra a zsarnoki nem létezik. A börtönöket a rabok formálják, kényük-kedvük szerint. A rendőrök sosem ismernék be, de tudják, hogy így van. Ránk akarnak ijeszteni miközben remeg a hangjuk.

*

Szürcsöltem a levest. Aggódtam. A tömeg csendben volt, egy szó nélkül ették az ebédet. A csend szinte már fájdalmasan csengett a fülemben.

- Mi van?! – üvöltöttem.

A foglyok felmorajlottak. Egy idősödő férfi lépett oda hozzám és megölelt. Keze barátságosan paskolta a hátamat, ilyen közeledést senkitől nem tapasztaltam a börtönben. Egészen megenyhültem. A keménység álarca amit nap mint nap magamra öltök egy idős férfi ölelésében olvadt le.

Égető szúrást éreztem a hátamban, majd még egyet és még egyet.

Hatan szúrták bele a tőrüket a hátamba. Nem számított. A vérem feketére áztatta a ruhámat, belül ordítottam a fájdalomtól, de hűvös nyugalmat erőltettem az arcomra.

Azt akarták látni, hogy összeomlok? Nem kapják meg.

Csendes, büszke halált fognak látni, olyat, amilyenre ők sosem lennének képesek.

Lehunytam a szemem és elterültem a földön.